Milyen, amikor a szúrópálinka „zamata” hosszú percekig végigkarcolja a torkomat?
Először belülről végig éget, utána a hideg ráz tőle. Csak az tudhatja miről beszélek, aki valaha húzott már le három felest reggel nyolcig éhgyomorra.
A kolbászok hazája
Azt mondják, napfelkeltekor van a leghidegebb. Most épp pitymallik. A fű deres, a pocsolyákon jéghártya feszül és a fagyos levegőben nem érezni szagokat. A szürke, ködös, őszből télbe hajló kora reggel a Viharsarok kapujában ér. Ez már a kolbászok földje. Vendéglátóm éléskamrája is számtalan disznóságot rejt magában és most újra itt az ideje feltölteni. A csípős időben fázom, az álom utolsó morzsáját az előző barack rázta ki belőlem.
A sertés ugyanis köztudottan korán kelő állat. Más okot nem találok rá, miért kezdődnek a disznóvágások hajnalban – miközben kómásan az udvar közepén álló sziluettekhez baktatok. Csak közelebb érve látom, ők is a toros ünneplőgúnyájukat öltötték fel. Vagyis mindenkin gumicsizma és olyan feliratú munkásruha, ahol a hétköznapokban épp dolgozik. És kezükben ott az a bizonyos napindító „házi áldás”. Na, ebből töltenek nekem is, sok időt azonban nem hagynak szemezni a sárgásan áttetsző barackpárlattal, mivel türelmetlenül várják a poharat, mely kézről kézre jár körbe-körbe.
Szükséges is az ital. Hidegvérű gyilkosságra készülünk. Igaz, errefelé a tél közeledtével az öldöklés kezd mindennapossá válni. Most, pár perccel az események előtt azonban még se híre, se hamva a feszültségnek.
A település is alszik, aki esetleg ébren van, az a háztáji körül tesz-vesz. A máskor sem túlzsúfolt főutca teljesen kihalt. A nyugalmat a távolból közeledő, egyre hangosabban zötyögő traktor töri meg. Jön már Attila. A tanyáról érkező malac utolsó útja ez.
Pár perccel később be is gördül a kapun a pöfékelő tűzpiros járgánnyal, és mikor meglát a megszokott arcok között, rám mosolyog.
Mert Attila nem más, mint a házigazda, ki két keze munkájával építette fel az András Gazdaságot, – melybe egyre inkább fia csempészi be a kor szellemét, – és akinek a mezőgazdaságban és az állattenyésztésben sosincs pihenőnapja, mégsem bánta meg egy pillanatra sem, hogy erre adta a fejét. Nagy megbecsülésnek és elismerésnek örvend itt Csabacsűdön, ebben az alig ezerfős Békés megyei kis községben.
Ne legyen hiába a disznó áldozata!
Itt, ezen a kis ártatlan településen most mégis kezdetét veszi a horror. Visítás. Birkózás. Kés. Vér. Néma csend.
Pálinka.
Csakhogy megnyugodjon a lelkünk. Majd a hentes teketóriázás nélkül vág a közepébe, mégsem vádolható bárdolatlansággal. Méretes „szablyájának” hála a több száz kilós állat hamarosan több száz kilós darabban végzi a disznóvágó asztalon. A hordár funkcióját kapom, a szakavatott kezek inkább a húsokat csontozzák. Profin pörög a munka, nem győzöm kapkodni a fejem, mi történik körülöttem. A szalonna a füstre, tepertő az üstbe, karaj a fagyasztóba, tarja a sütőbe. Főnek a hurkába való belsőségek is, míg a földarabolt csontok mennek a levesbe. Közben a nap első fogásán is túl vagyunk.
A hagymás vér főtt krumplival, hozzá a szomszéd pékség friss kenyerével, valami mennyei. Az édeskés, nem túl könnyű falatokra már nagy szükségem volt a pálinkákat ellensúlyozandó. A többiek tányérját elnézve, azért nekik sem esett rosszul. Ennél autentikusabb étket amúgy igen csak nehéz elképzelni, elvégre kizárólag ilyenkor kerülhet terítékre.
A nap már a delelőjén jár, mire kezdetét veszi a fő műsorszám, a kolbászgyúrás. A darálás az egyetlen művelet mely a nap során gépiesítetten történik, ami érthető, mivel roskadozik az asztal a ledarált mennyiség alatt. A fűszerezés alapja a gazda szigorú szemmértéke, de a végeredményt megkóstolva kijelenthetem, a tapasztalat a legjobb mérleg. Persze ahányan álljuk körül az asztalt, annyi féle a meglátás. Kinek sótlan, kinek sós, kinek édes, de a legfőképp nem elég erős. Azt meg tudjuk, ha a kolbász nem csípős, hiába halt meg a disznó.
Még jó, hogy nem vagyunk többen, így is jó ideig eltart, mire mindenki helyeslően bólogat, pedig kb. egyforma arányban kerül bele még a hozzávalókból. Belénk meg a pálinkából, de annyi baj legyen!
Kaja, kóma
A töltőből előkígyózó szálak láttán csak azért nem csorog a nyál a számból, mert a nyersanyagból bőszen csipegetek. A vöröslő szálakat a füstre tesszük, kivéve azt a néhányat, ami a hurkával együtt megy majd a sütőbe, a megsült tarják helyére.
„Ezek a legrosszabb húsok!” – ijeszt rám Attila, miközben két pofára tömöm magam. Kérdően nézem, mire elneveti magát: „túl hamar elfogynak.”
Odakinn újra fagypont közeli a hőmérséklet, esteledik. A töltött káposzta is utolsót rottyan, akárcsak a délután felrakott csülkös körömpörkölt. Lassul a tempónk is. A ritkuló pálinkák kísérőjeként megjelenik a sör meg a bor, pedig a hurkatöltés még hátra van…
A sok nassolás után érkezik el a vacsoraidő. Fáradtan, egy székben. A munka végeztével megkönnyebbülten fogyaszthatnék, de az egésznapi talpalás, no és a kortyolás megteszi hatását. Az asztal a szebbik – és szellemileg frissebb – nemnek hála megtisztul és még teríték is kerül rá. Az illatok ínycsiklandózóak, ám ha jobban belegondolunk, végül ugyanaz kerül rá vissza, mint reggel, csak egészen más formában. „Az anyag nem vész el, csak átalakul” – ennél több nem jut eszembe. Hiába kóstolnám végig az összes fogást, egyre többször ragad le a szemem. Végül elnyom, aminek el kell.
Másnap reggel komoly fejfájás közepette az boldogít, hogy az előző nap halmozta élvezetek pozitív hatása hónapokig elkísér majd. Legyen az reggeli, ebéd vagy vacsora…
(Petykó Adrián írása)
